Egy csendes, de fülledten meleg vasárnap este a  helyi túravezetőnk megérkezett egy platós autóval, hogy akkor szépen lehet beszállni, megyünk vacsizni. A veseköveinket a helyére tette a tízperces út, majd sétáltunk egyet Amedben, pontosabban Amed egyik kis halászfalujában (Bali, keleti part).  A rozoga viskók között egyszercsak megálltunk, hogy vezetőnk megmutassa hol is készül a vacsora, ezt akár ki is hagyhattuk volna a lelkünk megynyugtatása érdekében, de gondoltam magamban tűzön készült ételek, húst úgysem eszem, nagy baj nem lehet, minden másra ott a széntabletta. Folytattuk tovább utunkat a partig, kóborkutyák társaságában a kivilágítatlan szűk utcácskákban, ahol természetesen közvilágítás, vagy bármilyen világítás nem leledzett.  Itt jegyezném meg, hogy fejlámpát magunkkal vinni a barangolásainkra, feltétlenül hasznos tud lenni.

Letelepedtünk a békésen szunnyadó halászcsónakok szomszédságában, ahol lekapcsoltuk lámpáinkat, hogy zavartalanul csodálhassuk a megannyi csillagot, ami valami elképesztő látvány a szigetről, mivel fényszennyezés ezen a területen alig-alig fellelhető. Az óceán morajlása szolgáltatta a háttérzenét, a csillagos égbolt a hangulatvilágítást, a túravezetőnk pedig a kulináris élményt. A rögtönzött konyhát látva, nem voltak magasan az elvárásaim, ami az ételt illeti, de kellemes csalódás volt az egyszerű ételek kavalkádja. A vacsora olyan jó hangulatban telt, hogy hirtelen meghívást kaptunk a fiúk egyik barátjának esküvőjére. Természetesen ezt nem hagyhattuk ki. Egy potya esküvő a világ végén? Naná, hogy megyünk!

Másnap este magunkra öltöttük a legszebb ruhánkat, ami abban kimerült, hogy sharongot kötöttünk a derekunkra és útnak indultunk, szintén a platós autón, a kivilágítatlan utcákon. Megsem álltunk a dzsungel széléig. 

Egy enyhén túldíszített, már-már a giccs határát súroló kapu vezetett a családiház udvarába, ahol az esküvőt tartották. Itt jegyezném meg, hogy a balinéz esküvők több napig tartanak, az a nap amikor volt szerencsénk csatlakozni, az elő estéje volt a hivatalos ceremóniának.

Kicsit úgy éreztem magam, mint az Ünneprontók ünnepében (Wedding Chrasehers 2005.) Megérkeztünk valakinek az esküvőjére, akit nem, hogy nem ismertünk még távolról sem, de még közös nyelvet sem beszéltünk.  

Mindaddig azt gondoltam, hogy sikerült elvegyülni a násznépben, ameddig egyszercsak kamerák kereszttüzében találtuk magunkat. Akasztották a hóhért, mert mi utazók/turisták/vándorlelkek pepitában ugyan ezt csináljuk, ha a sajátunktól eltérő arckarekterrel találkozunk. Tehát elkészültek a fotók, és rögtön invitáltak is a kerítés mellett található “svédasztalhoz”, ahol hasonló menüsor leledzett, mint előző este a parton, sate, rizs, zöldségek miegymás. Illetve mindenféle rikító színben ponpázó műanyag szerű, külön csomagolt sütemény, amit elrágtam becsületből, kockáztatva a trópusi gyomorbajt 24 órán belül másodszor. Mután véget vetettünk kulináris kalandozásainknak, feltűnt, hogy az udvar első felében, ahol ültünk szinte csak nők vannak. Erre akkor kaptunk magyarázatot, amikor vendéglátónk körbe vezetett a placcon, megmutatta hol is van a táncos mulatság, szigorúan férfiak számára fenntartva. Balin  tradíciók ide vagy oda, mindent szabad, ha fehér ember vagy (még, ha nő akkor is).

Tehát a nőknek a konyhában a helye, meg az udvar első felében, a férfiak meg hátul mulatnak, mi pedig csatlakozhatunk, ha akarunk. A táncparketthez igyekezve végigsétáltunk az udvar azon részén, ahol a megfáradt násznép pihent, a háziállatokkal egyetemben. Igaz a disznók számára ez inkább kényszer pihenő volt, mert a lábukat akkurástusan összekötözték, hogy szaladgálásukkal ne zavarják meg a násznépet. Szépen lefektették őket a használt molinókból készült kerítés mellé, az átlátszó műanyagból készült parabola antenna alá, ami az egyenlítő környékén az eget bámulja szinte függőlegesen minden udvarban, még akkor is, ha a kunyhónak sok esetben oldalai sem nagyon vannak.

Az udvar legtávolabbi pontján a férfiak törökülésben ülték körbe a táncolókat,  és a hindu vallástól egész messze álló  alkoholizálás folyt, közös pohárból. 

A közös pohár volt az első, amin megakadt a szemem, mindaddig ameddig nem láttam hogy a pohár tartalmát festékesvödörből merik minden egyes alkalommal, úgy hogy könyékig belemerítik a karjukat is. Ez az opálos lé volt az általuk kotyvasztott pálmabor, amiről nyilatkozni nem tudok, mert az én kalandvágyamnak már sok volt a látványa is. A földön ücsörgő násznéppel hallgattunk egy kis kecak zenét.

A kecak tansz tánc sokak számára ismerős lehet a Baraka: Világok arca című filmből, melyben a tradicionális táncjelenetben ötven-hatvan ember táncol.  

https://www.youtube.com/watch?v=aGXcnWUqV-Y

A félmeztelen férfiak monoton skandálása, tapsolással, pusztán a mellkasuk, combjuk ritmikus ütögetésével létrehozott zene az ősi, archaikus rituálék atmoszféráját idézi, és ők alakítják a majomhadsereget. Ezt a táncot zenekari kíséret, a gongok, orgonasípokra hasonlító bambusztörzsek összehangolt ütögetéséből pentaton zenét varázsoló gamelan zenekar kísérete nélkül adják elő, a félmeztelen férfiak kórusának kántálása alapján. A férfiak körben táncolnak, majd leülnek a földre, és felsőtestüket ritmusosan előre-hátra vagy oldalra mozgatják, miközben mindvégig énekelnek. A tánc vezetője valósággal transzba kerül, olyannyira, hogy végül parázson táncol. 

Ezt a táncot nem láthattuk az esküvőn, de a hozzá kapcsolodó zenei alapot végighallgathattuk.

A szívélyes fogadtatás, a gyönyörű menyasszony, az emberek vendégszeretete és nyitottsága, a higiénia teljes hiánya, a káosz, az állatok, az ételek furcsa elegye azt eredményezték, hogy bámultam és csak bámultam ki a fejemből, igyekeztem felfogni hol is vagyok valójában. Szeretem, hogy ennyire sokfélék vagyunk. Ezért is jó utazni.